2014. április 20., vasárnap

17. fejezet

Sziasztok! Igen, igen és igen. Gondolom hogy most mit gondoltok. Tudom, hogy eltűntem, de történt pár személyes dolog, suli és stb. stb. értitek. Az az igazság, hogy ez tényleg nem mentség, és nem nagyon volt kedvem írni, de új erővel tértem vissza. Voltak olyan napjaim hogy már azon gondolkodtam, hogy befejezem a blogot, de nem akarom félbe hagyni! Már nagyon ti sem néztétek és visszajelzéseket sem kaptam, ezért gondoltam hogy kicsit pihentetem, de itt vagyok! Nem is hablatyolok többet, ha bővebb információkat szeretnél tudni akkor: katt Sajnos mostanában elég zsúfolt vagyok, ezért a részek lehet hétvégén, vasárnap-szombat, vagy esetleg pénteken fog jönni, de az is elő fog fordulni hogy csúszok! Ha esetleg közbe jön valami, akkor előre is bocsánat és szólok! További jó szünetet és kellemes húsvétot mindenkinek! 

Nem is tudom miért sírtam igazán. Azért mert megbántam a veszekedésünket? Vagy a félelemtől? Netalántán hiányzott Louis védelme? Hosszasan szorítottam magamhoz és elgondolkoztam a mai délelőttön. Átment az agyam a cigin, a veszekedésünkön és az incidensemen azzal a visszataszító lánnyal. Nem volt valami könnyű nap, és még javában zajlik a délelőtt. Mélyen belélegeztem Louis illatát, majd elléptem mellőle. A földet pásztáztam és leültem az ágyra.
- Nos, mi történt az arcoddal? - kérdezte, de már nyugodtabban. Nem akartam neki elmondani, mert ha megtudja biztos ordibált volna megint. A tudta nélkül akartam megtudni, hogy ki lehet az a lány, és a vele lógó banda. Tanakodtam még egy kicsit, majd megint próbálkoztam a "megcsípett valami" szöveggel.
- Tényleg csak megcsípett valami. - néztem még mindig a padlót, és könyörögtem az istennek hogy elhiggye.
- Sam, ezt te sem gondoltad komolyan! Sírva rontottál be a szobába és az arcodat fogtad. Most tényleg elvárod hogy elhiggyem? - beszélt megint hangosabban.
- Csak zokogtam, és igen! - nevettem fel, hogy felvegyem az álcám, de hiába. Egy percre elgondolkodtam hogy tényleg ilyen gyenge lennék? Ez így nem lesz jó. Lassan felállt, majd közelebb jött és rátette a kezét az én kezemre, amivel pont az arcomat próbáltam takarni. Mikor éreztem hogy megpróbálja elhúzni, még jobban szorítottam.
- Sam! - szólt haragosan, és tudtam hogy ő nyert. Ellazítottam a kezem és engedtem hogy levegye az arcomról. Mire felnéztem volna rá, addigra megszólalt.
- Te verekedtél? - hallottam a döbbenetet a hangjában. El kellett mondanom neki, hisz nem lenne jobb ha a lánytól tudná meg, már az is ki fogja borítani ha megtudja hogy kivel "verekedtem".
- Igen. - böktem ki ezt az egy szavas választ, hisz utáltam ha veszekedünk.
- És mégis hogy? Kivel? Nagyon bántott? - tette fel a kérdéseket, majd elnevettem magam.
- Szerintem nem akarod tudni kivel. - álltam fel hirtelen a helyemről.
- De Sam, nagyon is tudni akarom. - kiabált megint. Esküszöm ilyenkor úgy fejbe csapnám. Ő kiabál, pedig nekem kéne. Elment, itt hagyott egyedül. Mégis mi mást csináltam volna, ha nem elmegyek sétálni? Itt ültem volna és nézek ki a fejemből? Szomorú voltam, mert Louis nem fogta fel, ennek az egésznek a súlyát. Kezdtem elveszíteni a türelmem.
- Te ne kiabáljál velem! Ki volt az aki itt hagyott egyedül a házban? Te sértődtél be! Rég nem kéne veszekednünk ezen a hülyeségen, ha tegnap el mondtad volna, hogy kik azok, de persze te vagy Louis Tomlinson, aki bármit megtehet. - emeltem fel a hangom és reménykedtem hogy nem hallják meg Louis családja hogy veszekedünk.
- Sam, nem érted meg hogy oka van annak, hogy nem mondom meg kik ők? Csak téged akarlak védeni, fogd már fel. - túrt bele a hajába, majd kifújta a levegőt.
- Nem, nem értem, ugyanis nem mondod meg hogy mitől védesz. Miért ártanának ők nekem? Hisz nem is ismernek és én sem tudok róluk semmit, attól eltekintve hogy elég ellenszenvesnek tűnnek.  - nevettem fel nevetségesen. Louis megrázta a fejét, majd kiment az ajtón. Sietősen utána mentem.
- Tomlinson! Nem menekülhetsz el minden probléma elől. - siettem utána, de lassan már kocogtam, ugyanis hosszú lábaival egy lépése akkora volt, mint nekem kettő. Kinyitotta az ajtót, majd a szakadó esőbe elindult gyalog. Utána siettem és megragadtam a pólóját. Szembefordult velem és a szemembe nézett.
- Nem lenne egyszerűbb elmondanod és nem veszekedni? - puhítottam megint, de nem adta be a derekát.
- Sam, ezt nem lehet. Te is tudod, hogy bármilyen kérdésedre szívesen válaszolok, de ezt nem mondom el, vagy, talán majd idővel. - vacogott velem együtt. Utáltam hogy nem mondja el. Mikor érti már meg hogy bennem megbízhat? Nem fogom sokáig bírni ezt a titkolózást. Alig tudunk valamit egymásról és már ennyit veszekszünk. Talán elsiettük a dolgot?
- És most megint elmész? - kérdeztem hihetetlenül. Nagyon hideg volt, mellesleg sötétedett és esett az eső.
- El, de hamarosan jövök. - mosolyodott el és hála istennek a hangulata is megváltozott. Visszarohantam a házba, majd felkaptam a pulcsiját és ráparancsoltam hogy legalább azt vegye fel, hogy meg ne fázzon ebben a nyári záporban. Ma már másodjára áztam el az esőben. Felkaptam pár tiszta ruhát és átöltöztem.
Úgy döntöttem hogy felhívom anyát, de mivel hosszú csörgés után nem vette fel, így Zorat hívtam.
- Szia. - szólt bele hangosan a készülékbe, majd a szám formált egy "o" alakot a hirtelen hangos zaj miatt.
- Szia Zora. Hogy vagy? - dobtam le magam a székbe.
- Megvagyok. Unalmas az élet nélküled, nincs aki beleszóljon mindenbe és okoskodjon. - nevette le magát, és lényegében igaza volt. Mindig kijavítottam amikor valami hülyeséget beszélt, vagy rászóltam hogy pakoljon már össze.
- Haha, nekem is hiányzik az anyáskodás feletted, de azért jó itt is. Anya hogy-hogy nem vette fel a telefont? - kérdeztem, mert általában azonnal pattant, amikor a kicsi Sam hívta és rohant ha valami baj volt.
- Elmentek apával vacsorázni és itthon hagyták a telefonjukat hogy még véletlenül se zavarja őket senki. - tájékoztatott Zora. Örültem hogy végre kicsit kettesben lehetnek, hisz olyan sokat dolgoznak, ez már nekik is kijár.
- És Louis? - kérdezte kíváncsisággal. Tanakodtam hogy elmondjam-e hogy megint össze vesztünk, de inkább tereltem. - Jól van. Elment egyet levegőzni, nemsokára jön, és mond, a többi fiú? - érdeklődtem, mert tényleg érdekelt mi van a többiekkel, de legalább el is tereltem most Louist.
- Megvannak. Nem rég jöttem haza, ugyanis ők is haza mentek a családjukhoz. - csámcsogott a telefonba.
- Díjaznám ha csukott szájjal ennél Zora, és a lányokkal? - holnap találkozom velük, kivétel Ellievel mert ő nem ér rá, valami szülinapon lesz. - nevetett a telefonba. - Oké, akkor jó szórakozást holnapra, de én most megyek mert nemsokára vacsora. Szia és szeretlek. - köszöntem el, majd mielőtt bontottam volna a vonalat hallottam ahogy elneveti magát és ő is elköszön. Megnéztem az időt és meglepetten néztem ahogy egy órát fecsegtem a nővéremmel. Elhelyeztem a telefont a zsebemben és átsunnyogtam Louis szobájába, hogy már megjött-e, de csalódnom kellett. Kezdtem aggódni mi lehet vele. Persze feleslegesen hívtam, ugyanis ki volt kapcsolva. Kezdtem elveszíteni az értelmét hogy vele jöttem. Amióta itt vagyok, nem voltunk sehol, mármint a búvóhelyén kívül. Csak veszekedünk és ő utána elmegy órákra. Ennek nincs értelme. Lementem a konyhába és meglepetésemre az apja ült ott és egy újságot olvasott.
- Jó estét. - köszöntem és egy pohárba teát öntöttem, majd leültem vele szembe. - Szia Sam. - köszönt és letette az újságot az asztalra, majd beleivott a kávéjába. Kikerekedett szemmel néztem rá. Kávét, este? - Láttam azokat a nagy szemeket. - nevetett fel, amikor meglátta az arcomat. - Azért iszom most kávét, mert még este dolgoznom kell. - mosolyodott el. - Óó, az más. - nevettem el magam, de a vigyor lehervadt amikor megkérdezte hogy Louis hol van. Ez hihetetlen hogy megint hazudnom kell. - Elszaladt a boltba, mert kiégett a villanykörte a szobájában. - találtam ki valamit gyorsan.
- Értem, és mondd, mit tanulsz? - kérdezte. - Most nyár végén egyetemre megyek, ugyanis újságíró szeretnék lenni. - mosolyodtam el. - Hoppá. Egész jó, sok sikert. - mondta Louis apja, majd figyelmét megint az újságra szentelte. - Köszönöm. - örültem, majd belekortyoltam a teámba és fél fülemmel azt hallgattam hogy Louis mikor toppan már be. Csönd telepedett a konyhába. Azon gondolkodtam talán az apja szívesebben beszél Louisról, mint ő saját magáról.
- Ööö. - gondolkodtam. - Kérdezhetek valamit? - fordultam megint az apjához. - Persze. - mosolyodott el, majd letette az újságot és újra rám figyelt. Ó, az a Tomlinson mosoly. Már tudom honnan örökölte. - Lehet hogy nem illik, de megkérdezhetem hogy miben halt meg a felesége? - kérdeztem meg halkan. - Rákos volt. - hajtotta le a fejét. - Sajnálom. - éreztem együtt, bár nem tudtam milyen egy anyukát elveszíteni, vagy feleséget. - Akkor Louis ezért nem beszél róla, ugye? Nagyon fájhatott neki. - hajtottam le a fejem és örültem hogy ma beszélhettem az anyukájával. - Igen, sajnos nagyon megviselte, mára már jobban viseli, de régebben teljesen összeomlott. Belekeveredett balhékba és egy rossz társaságba. Teljesen irányíthatatlan lett. Mindennapos buli, cigi és volt hogy droghoz is nyúlt. - rázta meg a fejét Bob. Hihetetlen hogy így megnyílt nekem. Louisból lehet hogy egy örökké valóság lett volna, ha kihúzom belőle ezt a pár mondatot. - De mára már kiheverte. Segített neki az új suli és a foci. - mosolyodott el Louis apja. Már értettem hogy Louis miért nem akar beszélni a múltjáról. Nem fogom neki elmondani hogy tudom, mert az ő szájából akarom hallani, de akkor valószínű hogy az apja nem tudja hogy újra cigizik. Mindegy is, az biztos, hogy Louist többet nem piszkálom, csak várok és remélem hogy nem esik vissza abba az állapotba, amilyen volt. Louis még vacsorára sem ért vissza és örültem hogy Bob nem kérdezte hogy hol lehet a fia, mert már nem tudtam volna több hazugságot összehordani. Elköszöntem Clairtől és Louis apjától, majd sorban a lányoktól is. Idegesen baktattam be a szobába, ugyanis még mindig ki volt kapcsolva. Írtam neki egy sms-est hogyha méltóztat visszakapcsolni a telefonját, tudja hogy aggódom és hogy már másodjára állom a sarat miatta. Lekapcsoltam a lámpát és csalódottan feküdtem be az ágyba. Vajon hol lehet most? Mit csinál? Ugye nem azzal a bandával van? És igen, banda. Lehet hogy akikkel találkoztunk azok lennének? Ugye nem. Engem reggelire megesznek, de muszáj volt megtudnom hogy ők-e. Gondolataimat egy hangos ajtócsapódás zavarta meg. Felugrottam, annyira megijedtem. Várjunk, Louis. Lehet hogy ő jött. Felpattantam és siettem a szobájához. Kopogás nélkül rontottam be és tényleg ő volt. Örülnöm kellett volna, hogy este 23:27-re sikerült haza jönnie, de nem tudtam. Megígérte hogy nemsokára jön és szemet szúrt az a hatalmas lila folt a szeme körül.
- Veled mi történt? - léptem hozzá közelebb és vizsgáltam a sebet, amin alvadt vér is volt. - Semmi, Sam jól vagyok. - rázta meg a fejét. - Louis nézz már magadra. Fogod az oldalad és a szemed.. - halkultam el és óvatosan megérintettem, amire felszisszent. - Ezt mondtam, de te jól vagy és gondolom azt se óhajtod elmondani hogy hol voltál, vagy mi történt, ahogy általában szoktad. Elegem van hogy még az apádnak is hazudnom kell mert nem tudsz legalább egy telefont megemelni hogy hol vagy. Tudod te mennyit aggódtam? - emeltem fel a hangom, de próbáltam suttogva ordibálni, ami nem nagyon ment, ugyanis majd szétpukkadok az idegtől. - Ezt nem fogom sokáig bírni. Lehet hogy jobb lesz, ha hazamegyek. - jelentettem ki, majd hagytam és elhagytam a szobáját. Lehet hogy elhamarkodtuk? Szakítanunk kéne? 

3 megjegyzés: