Sziasztok! Meghoztam az új részt! Köszönöm szépen a komikat és mindent! Örültem hogy páran jeleztétek hogy tetszik a blog, és azért páran kérdeztétek is, hogy mikor lesz új rész! Nyugodtan írd le a véleményed, hideget és meleget is! További szép napot és hétvégét!
-Te mióta cigizel?-fontam össze a karom a mellem alatt, majd rám tekintett. Kémlelően nézte a fejem. Kíváncsi volt, hogy mit szólok. Idegtépően húzta az agyam, meg sem mukkant.
-Hahóó, figyelsz te rám?-lóbáltam a kezem a szeme előtt.-Már régóta.-fújta ki a maradék füstöt és elnyomta a csikket a hamutartóba.-A fiúk ezt tudják?-húztam fel a szemöldököm. Furcsa volt, hisz legjobb barátok. Louis akkor nem cigizett amikor ott voltak barátai. Hosszasan nézett le a földre.
-Oo-ennyi jött ki a számon.-Szóval nem tudják, igaz? Én sem tudom meg, ha nem jövök veled, ugye? Ott egyszer sem cigiztél, mert nem akartad hogy ki tudódjon, de itt rendszeresen rá gyújthatsz hisz itt nincsenek itt a fiúk. Azt hitted hogy nem jövök rá?-soroltam a dolgokat.
Nem az fájt, hogy szívja, hanem hogy nem mondta el. Mégis milyen kapcsolat ez? Az ég hirtelen dörgött egyet, én pedig összerezzentem. Az eső pillanatokon belül kezdett esni és csak néztük egymást. Louis megrázta a fejét, majd rám mosolygott.
-Menjünk be.-karolt át hátulról és beléptünk a meleg házba. Egyébként, még mindig nem akarod elmondani hogy kik voltak azok tegnap?-túrtam bele a hajamba. Ideges lett és fújtatott.
-Emlék. Rossz emlék.-rázta meg a fejét és kiviharzott az ajtón az esőbe. Utána futottam.
-Tomlinson, ne fuss el minden elől.-kiabáltam neki. Megállt. Ökölbe szorította kezét, majd felém fordult.-Nem tudsz te semmit.-sóhajtott.-Ezért mond el.-kértem. Olyan félelmetes volt. Az én kis testem, az ő nagy testéhez. Féltem. Határozottan lépett hozzám közelebb, de én hátráltam. Olyan félelmetes volt. Erei látszódtak a nyakán, szeme elsötétült. Ráült a motorra, majd elhajtott. Csak meredtem a bukósisakra, ami a földön hevert. Miért nem akarja elárulni? Miért? Lehet hogy halasztanom kéne ha ennyire felizgatja a múlt, de ha törik, ha szakad, akkor is kiszedem belőle. Fájdalmasan mentem vissza a házba. Kicsit megrémisztett hogy egyedül voltam, főleg ilyen időben. Felrohantam az emeletre, hogy átvegyem a vizes cuccom, majd elpakoltam a konyhában magunk után. Az ablakhoz álltam, majd tárcsázni kezdtem Louist. Tudnom kellett hogy jól van. Vizes az út, rajta pedig nincs sisak, csak remélni tudtam, hogy nem csinál valami hülyeséget. 4-szer hívtam, és 4-szer nyomta ki. Megforgattam a szemem, majd inkább hívni kezdtem Zorat. Valakinek muszáj volt elmesélnem a dolgokat, és érdekelt hogy, hogy van.
-Szia.-szóltam bele a telefonba.-Sam, hogy vagy? Mizujs? Minden rendben?-beszélt vidáman a nővérem.-Igen, minden rendben.-hazudtam, de hiába.-Mi a baj?-kérdezte Zora. Túl jól ismer.-Összevesztünk.-ültem fel a konyhapultra.
-Úristen, itt lenne egy remek lehetőség hogy együtt legyetek, erre elcseszed.-halkult el. Mi az hogy elcseszem? Nem én vagyok az, aki hazudik.
-Nem is é..-vágott bele a szavamba.-Sam. Ne hülyéskedj, te is tudod hogy milyen makacs és önfejű szoktál lenni. Béküljetek ki és élvezzétek a hetet.
-Utálom hogy ennyire ismersz.-nevettem fel a telefonba keserűen, hisz Zora nem tudja a pontos okot, hogy miért vesztünk össze. Most könnyű volt neki mondani a valóságot, hogy milyen meg gondolatlan és hülye vagyok néha, de ha tudná hogy mik vannak itt, vagyis kik, nem hinne nekem. Még beszéltünk kb. 1 órát teljesen értelmetlen dolgokról, majd elbúcsúztunk és megbeszéltük hogy holnap is beszélünk. Nem is vettem észre hogy Clair már megjött, szorgosan pakolgatott.
-Louis hol van?-pakolt a hűtőbe közben.-Elment nekem csokit venni, ugyanis nem találtunk.-füllentettem. Mesésen hangzott volna, hogy összevesztem Louissal, méghozzá azért mert tegnap egy rakás idióta "támadt" meg, és falt fel majdnem, de nem képes elmondani kik azok. Clair csak elmosolyodott válaszként, majd felkaptam a kabátom és elmentem. Louis még mindig nem adott magáról életjelet, ezért inkább elmentem sétálni. Elég hideg volt, a kezem behúztam a kabát ujjába és úgy sétálgattam. Egyszer csak ki lyukadtam egy temető mellett. Vajon itt lehet Louis anyukája? Hezitálva léptem be, majd keresni kezdtem a nevet. Kicsit ijesztő volt, mert nem szerettem temetőben lenni. Hosszas keresés után megtaláltam. Csak álltam, mint egy darab fa. Gyönyörű, virágokkal díszített sír volt. Leültem mellé, majd tépkedni kezdtem a fűcsomókat.
-Tudja.-kezdtem bele.-Mesés fia van és lányai. Ennél gyönyörűbb gyerekeket nem is láthattam volna, sajnálom hogy itt kellet hagynia őket. Biztos nagyszerű anyuka lehetett. Igazság szerint beleszerettem Louisba, mindenébe, de aggódom. Aggódom, hogy nem mond el valamit és belekeveredik valamibe. Kívülről egy rossz, felvágós embernek, de belülről kedves és igenis szerethető ember. Hogy tudja, én mindig ott leszek a fiának.-mosolyodtam el, majd a temetőn túli réten szedtem pár virágot és ráhelyeztem. Fellélegezve távoztam, majd belebotlottam egy nem kívánatos személybe.
-Nocsak, nocsak szőkeség.-nevetett fel, majd közelebb lépett hozzám.-Ne hívj így.-beszéltem halkan. Próbáltam leplezni ijedtségem.
-Hát a kutyádat hol hagytad?-kérdezte játszadozva. Éreztem hogy mást akar. Ökölbe szorítottam a kezem. Ideges lettem.
-Ne merészeld így hívni.-ugrottam neki és meglöktem. A lendülettől egyet hátra lépett, de amikor visszanyerte egyensúlyát, hirtelen a keze az arcomon landolt. Megijedtem, majd futni kezdtem. A kezem az arcomon pihen, ahova az ütést kaptam, a könnyeim patakokban folyt. Nem is azért mert fájt, hanem azért mert féltem. Pillanatokon belül visszaértem a házba. Sietősen kapkodtam le magamról a ruhákat és arcomat takarva siettem fel a szobába. Szó szerint berontottam a "szobámba", majd meglepetésemre Louis ült az ágyon.
-Hol voltál?-vont kérdőre, halál nyugodtan, az ágyon ülve.-Mi az, hogy hol voltam? Te hol voltál? Hova mentél?-kiabáltam, majd elképedt. Hirtelen pattant fel az ágyról, majd az arcomat kémlelte, ahova az ütést kaptam.
-Mi történt az arcoddal?-kérdezte idegesen.-Semmi, semmi, csak megcsípett valami.-hadartam gyorsan, majd a kezemet ráhelyeztem és felszisszentem a fájdalomtól. Óvatosan lefejtette a kezeim az arcomról, majd óvatosan simogatni kezdte. A könnyeim potyogni kezdtek, majd megöleltem Louist. Nem is tudom miért sírtam igazán. Azért mert megbántam a veszekedésünket? Vagy a félelemtől? Netalántán azért mert hiányzott Louis védelme?..
-Oo-ennyi jött ki a számon.-Szóval nem tudják, igaz? Én sem tudom meg, ha nem jövök veled, ugye? Ott egyszer sem cigiztél, mert nem akartad hogy ki tudódjon, de itt rendszeresen rá gyújthatsz hisz itt nincsenek itt a fiúk. Azt hitted hogy nem jövök rá?-soroltam a dolgokat.
Nem az fájt, hogy szívja, hanem hogy nem mondta el. Mégis milyen kapcsolat ez? Az ég hirtelen dörgött egyet, én pedig összerezzentem. Az eső pillanatokon belül kezdett esni és csak néztük egymást. Louis megrázta a fejét, majd rám mosolygott.
-Menjünk be.-karolt át hátulról és beléptünk a meleg házba. Egyébként, még mindig nem akarod elmondani hogy kik voltak azok tegnap?-túrtam bele a hajamba. Ideges lett és fújtatott.
-Emlék. Rossz emlék.-rázta meg a fejét és kiviharzott az ajtón az esőbe. Utána futottam.
-Tomlinson, ne fuss el minden elől.-kiabáltam neki. Megállt. Ökölbe szorította kezét, majd felém fordult.-Nem tudsz te semmit.-sóhajtott.-Ezért mond el.-kértem. Olyan félelmetes volt. Az én kis testem, az ő nagy testéhez. Féltem. Határozottan lépett hozzám közelebb, de én hátráltam. Olyan félelmetes volt. Erei látszódtak a nyakán, szeme elsötétült. Ráült a motorra, majd elhajtott. Csak meredtem a bukósisakra, ami a földön hevert. Miért nem akarja elárulni? Miért? Lehet hogy halasztanom kéne ha ennyire felizgatja a múlt, de ha törik, ha szakad, akkor is kiszedem belőle. Fájdalmasan mentem vissza a házba. Kicsit megrémisztett hogy egyedül voltam, főleg ilyen időben. Felrohantam az emeletre, hogy átvegyem a vizes cuccom, majd elpakoltam a konyhában magunk után. Az ablakhoz álltam, majd tárcsázni kezdtem Louist. Tudnom kellett hogy jól van. Vizes az út, rajta pedig nincs sisak, csak remélni tudtam, hogy nem csinál valami hülyeséget. 4-szer hívtam, és 4-szer nyomta ki. Megforgattam a szemem, majd inkább hívni kezdtem Zorat. Valakinek muszáj volt elmesélnem a dolgokat, és érdekelt hogy, hogy van.
-Szia.-szóltam bele a telefonba.-Sam, hogy vagy? Mizujs? Minden rendben?-beszélt vidáman a nővérem.-Igen, minden rendben.-hazudtam, de hiába.-Mi a baj?-kérdezte Zora. Túl jól ismer.-Összevesztünk.-ültem fel a konyhapultra.
-Úristen, itt lenne egy remek lehetőség hogy együtt legyetek, erre elcseszed.-halkult el. Mi az hogy elcseszem? Nem én vagyok az, aki hazudik.
-Nem is é..-vágott bele a szavamba.-Sam. Ne hülyéskedj, te is tudod hogy milyen makacs és önfejű szoktál lenni. Béküljetek ki és élvezzétek a hetet.
-Utálom hogy ennyire ismersz.-nevettem fel a telefonba keserűen, hisz Zora nem tudja a pontos okot, hogy miért vesztünk össze. Most könnyű volt neki mondani a valóságot, hogy milyen meg gondolatlan és hülye vagyok néha, de ha tudná hogy mik vannak itt, vagyis kik, nem hinne nekem. Még beszéltünk kb. 1 órát teljesen értelmetlen dolgokról, majd elbúcsúztunk és megbeszéltük hogy holnap is beszélünk. Nem is vettem észre hogy Clair már megjött, szorgosan pakolgatott.
-Louis hol van?-pakolt a hűtőbe közben.-Elment nekem csokit venni, ugyanis nem találtunk.-füllentettem. Mesésen hangzott volna, hogy összevesztem Louissal, méghozzá azért mert tegnap egy rakás idióta "támadt" meg, és falt fel majdnem, de nem képes elmondani kik azok. Clair csak elmosolyodott válaszként, majd felkaptam a kabátom és elmentem. Louis még mindig nem adott magáról életjelet, ezért inkább elmentem sétálni. Elég hideg volt, a kezem behúztam a kabát ujjába és úgy sétálgattam. Egyszer csak ki lyukadtam egy temető mellett. Vajon itt lehet Louis anyukája? Hezitálva léptem be, majd keresni kezdtem a nevet. Kicsit ijesztő volt, mert nem szerettem temetőben lenni. Hosszas keresés után megtaláltam. Csak álltam, mint egy darab fa. Gyönyörű, virágokkal díszített sír volt. Leültem mellé, majd tépkedni kezdtem a fűcsomókat.
-Tudja.-kezdtem bele.-Mesés fia van és lányai. Ennél gyönyörűbb gyerekeket nem is láthattam volna, sajnálom hogy itt kellet hagynia őket. Biztos nagyszerű anyuka lehetett. Igazság szerint beleszerettem Louisba, mindenébe, de aggódom. Aggódom, hogy nem mond el valamit és belekeveredik valamibe. Kívülről egy rossz, felvágós embernek, de belülről kedves és igenis szerethető ember. Hogy tudja, én mindig ott leszek a fiának.-mosolyodtam el, majd a temetőn túli réten szedtem pár virágot és ráhelyeztem. Fellélegezve távoztam, majd belebotlottam egy nem kívánatos személybe.
-Nocsak, nocsak szőkeség.-nevetett fel, majd közelebb lépett hozzám.-Ne hívj így.-beszéltem halkan. Próbáltam leplezni ijedtségem.
-Hát a kutyádat hol hagytad?-kérdezte játszadozva. Éreztem hogy mást akar. Ökölbe szorítottam a kezem. Ideges lettem.
-Ne merészeld így hívni.-ugrottam neki és meglöktem. A lendülettől egyet hátra lépett, de amikor visszanyerte egyensúlyát, hirtelen a keze az arcomon landolt. Megijedtem, majd futni kezdtem. A kezem az arcomon pihen, ahova az ütést kaptam, a könnyeim patakokban folyt. Nem is azért mert fájt, hanem azért mert féltem. Pillanatokon belül visszaértem a házba. Sietősen kapkodtam le magamról a ruhákat és arcomat takarva siettem fel a szobába. Szó szerint berontottam a "szobámba", majd meglepetésemre Louis ült az ágyon.
-Mi történt az arcoddal?-kérdezte idegesen.-Semmi, semmi, csak megcsípett valami.-hadartam gyorsan, majd a kezemet ráhelyeztem és felszisszentem a fájdalomtól. Óvatosan lefejtette a kezeim az arcomról, majd óvatosan simogatni kezdte. A könnyeim potyogni kezdtek, majd megöleltem Louist. Nem is tudom miért sírtam igazán. Azért mert megbántam a veszekedésünket? Vagy a félelemtől? Netalántán azért mert hiányzott Louis védelme?..
